Csingling beszél

Ma nincs időm többre:

http://www.youtube.com/watch?v=TjavgoYrrho

Nem is gondoltam, hogy ez az örömkeresősdi ilyen egyszerű lesz. Szinte inkább rám találnak az örülnivalók, amióta úgy dönttöttem, hogy gyűjtöm őket. Vegyük például az egyik állandó kis örömforrásomat, a hamarosan nyolchónapos Mazsolát - ő a kisbabám. Ma életében először többször is elkúszott valamiért, ami éppen felkeltette a figyelmét, ahelyett, hogy odagurult volna, amint tette ezt az elmúlt - napra pontosan - négy hónap óta, amióta forogni tud. Elszántság villan a tekintetében, majd nekiindul, és kúszik. :) Ha pedig egy napra ez nem lenne elég a fejlődésből, többször is négykézlábra emelkedett. Kihíztam a ruháimat a büszkeségtől. Mindezek tetejében pedig délután olyan virágos jókedve volt, hogy végignevettük vele az estét. Imádnivaló.

Vettem továbbá egy karácsonyi ajándékot. Gyűlnek már egy ideje, hol ötletben, van, amit már be is szereztem, de ez a mai nagyon fog tetszeni, úgy érzem. Egy másikkal pedig sokat haladtam - ezt készítem, nem kevés munka és jól beválasztottam a nehéz körülményekbe (csak annál tudom készíteni, akinek készül, nyilván olyankor, ha az illető nincs otthon - mindezt az említett nyolchónapossal ;) ), de alakul, és ez is jó.

És kaptam két adventi naptárat. Az egyiket régóta kapom adventkor, már nem is tudom, milyen lenne nélküle - a másikat viszont idén kaptam először. Nem is gondoltam rá tegnap, amikor PPnek készítettük a sajátját, hogy nekem is lesz tőle bontogatnivalóm. :)

Nos, mára ennyi időm van örömet keresgélni a napomban. Ha azt csinálnék az este további részében, amit szeretnék, akkor pirosgyümölcs-illatú gyertyát gyújtanék, leoltanám a villanyokat és PPhez bújva olvasnám az Apák könyvét a kislámpánál pizsamában.

De dolgozatot fogok írni. :) Bár attól még éghet a gyertya...

Mostanában mindenhol azt olvasom, hogy "csináljunk stresszmentes ünnepet". Mikor lett a karácsony a stressz ünnepe? Az a legújabb divathullám, hogy az ünnep legyen nyugodt, a várakozás békés, minden szeretetteli, illatos, kisimult, kellemes... Sajnos egyelőre úgy érzem, ezek a felsorolt, jól hangzó hangulatok csupán újabb elvárások, amiknek majd (tudat alatt?) meg akarunk felelni - hogy aztán még stesszesebbek legyünk. A kör bezárult: csupa idegbaj vagy, mert nem jött össze a nyugalomteremtés. Pfff.

Végiggondoltam az elmúlt néhány évem utolsó hónapját. Nagyon utáltam mindig, hogy a vizsgaidőszak december közepén kedődik. A leadandó dolgozatokkal bíbelődünk az első két hétben, néhány elővizsga, tudjuklemégidén... Majd holtfáradtan, utolsó pillanatban (volt, hogy 22-én vizsga után vettem a nyakamba a várost) útnak indulni az ajándékokért - amiknek zöméről induláskor még fogalmam sem volt. Többnyire úgy éreztem, a csoda az lesz szenteste, ha nem alszom el a fa alatt... Persze nem az volt, de ez nem az én érdemem.

Szóval úgy döntöttem, sutba dobva minden fogcsikorgató kötelességem és fáradtságom, idén más leszek. Csinglingként adventi naptárat fogok írni, minden nap kinyitok és felírok ide valamit, amit szeretek, amivel már régen foglalkoztam, amit épp felszedtem az utcán, ami megérintett... Akármit, ami aznap éppen boldoggá tett - vagy tehetett volna.  Remélem, segít abban, hogy tényleg stresszmentes legyen a várakozás, olyasmi, amiről szeretném, ha szólna a karácsonyi készülődés. Talán nem csak nekem.

Lassan két éve, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve kiöntöttem minden keserűségemet, és tőlem teljesen szokatlan módon mindezt habozás, pár napos fontolgatás, rágódás és egyéb bizonytalankodás nélkül, azonnal egy számomra addig teljesen ismeretlen formában még közzé is tettem - ezen a blogon. Szomorú voltam, dühös, csalódott, és olyan mélyen megbántott, hogy pár hónapig még rá-ránéztem, esetleg olvasta, olvassa-e valaki, de mivel semmi reakciót nem kaptam, hát kicsit el is feledkeztem róla, hogy milyen jót tett velem ez a lélektisztítás, még akkor is, ha látható visszajelzés nélkül maradtam - Csingling csak beszélt.

Nem hiszek a véletlenekben. A blog indítószövegét annak idején "automatikusan" írtam - szinte önkívületben, mint magát a bejegyzést is, csak úgy jött. Ma este elolvastam a mailjeimet, és egy különleges levélre bukkantam a postaládát (itt is) elárasztó reklámdömping között. Valakinek tetszett az embernek lenni... Olyannyira, hogy írt nekem. Keresett tőlem mást. És reméli, hogy nem hagytam abba. Szívbizsergető érzés volt olvasni ezt a pár sort, zavarba jöttem tőle, melegem lett, miközben "valaki" bennem ujjongásba tört ki, és első elképedésemben feljöttem az oly régen nem látott blogra. Itt pedig újabb meglepetés ért: valaki kommentet írt. Még augusztusban. És azt kérdi, miért nem írtam többet...

Ande és Peteerson. Mintha valamilyen hóillatú északi mese két főszereplőjének a neve lenne... Az én mesémben is, bárhogy folytatódik majd, ma komoly szerepet kaptatok. Nem tudjátok, de mesehősökhöz méltón olyankor jelentkeztetek, amikor nagy szükségem volt rá, hogy újból Csinglingként tekintsek a világra. És beszéljek - mert van, aki hallja. Van, akit megszólít és akiben megszólal.

Ande és Peteerson - köszönöm. :)  Remélem, úgy tudom folytatani, ahogy várjátok.

Azt hiszed, már nem érhetnek meglepetések, annyit csalódtál, annyiszor csaptak be és vertek át, hogy neked, neked már senki nem dob csillagport a szemedbe, hogy megmutassa, valami mennyire úgy van, ahogy ő gondolja - és ahogy te soha életedben nem gondoltad. Aztán egyszerre találkozol valakivel, aki megteszi. Ügyesen, óvatosan, állandóan felhasználva ellened az általad adott információkat, hogy szinte lágy bedörzsölésnek érzed azt a bizonyos csillagport, és kicsit sem kellemetlen. Egyszerre gyönyörű lesz a világnak azon kis része, ami ellen nemrég még őrülten tiltakoztál. Egyszerre az, ami ellen pár perce még kikeltél magadból, most olyan alapigazságnak tűnik, amiről nem is érted, hogy nézhetted idáig más szemszögből. Miközben ő, aki éppen meggyőződésed ellenére magad ellen fordít, kedvesen simogatva veszi rá a fejed a bólogatásra. És te boldog vagy, hogy rátaláltál, és lekiismeret-furdalást érzel, hogy bizamatlan voltál, hogy annyira sem méltattad, hogy meghallgasd, kipróbáld. Széles mosollyal bólogatsz, és minden erőddel azon vagy, hogy elnyomd a belül finoman csilingelő kis harangot, ami miatt azt gondoltad, hogy téged nem lehet átverni. Telnek a napok, folyamatos a harangozás, de te nem figyelsz rá, mert hinni akarod, hogy téved a csengő, most nem kell hallgatnod a bizonyítottan, híresen jó megérzéseidre. Mígnem egyszer azt veszed észre, hogy kicsit csíp a csillagpor. Miközben dözsölöd a szemed, erősödik a harangozás. Potyognak a könnyeid, vörös az egész arcod, és már nem hallod, ő mit mond, mert olyan erősen zúg a harang. És végre hallgatsz rá. Elhiszed, amit sokáig hittél, hogy a harangodban mindig megbízhatsz. Abban a pillanatban újra tisztán látsz. Mintha álomból ébrednél, de valóság volt. Borzongva gondolsz vissza rá, miket mondtál meggyőződésed, hited, gondolataid ellenére. Szenvedsz, pedig nem történt más, minthogy valakinek a befolyása alá kerültél. Emberi démonnak, gonosz varázslónak, szédítőnek, szirénnek - mindegy. Szajkóztad, hitted, szeretted, amivel nem értesz egyet. Bántottad akit szeretsz, szeretted, akit gyűlölsz. Majd kihevered. Erősti a páncélod, reméled, annyira, hogy legközelebb visszaverje a harang hangját. Sokáig félsz még a történtektől. Nem tudod biztosan, csak remélni mered, hogy ember maradtál a szónak abban az értelmében, amit ez neked jelent. Csak remélni mered, hogy ha netán megint ilyen történne, mondjál-tegyél bármit, akkor is ember maradsz majd. Mindig, minden körülményben.